A nagy mozifilm bemutatója után három dolog járt a fejemben. Az első, hogy hogyan térjek magamhoz, jöjjek vissza Szivárványországból, és lássak hozzá a napi teendőimhez. A második, hogy honnan szerezzek minél gyorsabban vizet arra a rengeteg popcornra, amit megettem. A harmadik pedig, hogy mi mindent fogok majd a blogra írni erről a csodáról.
Még friss élményként számolhatok be a moziba látottakról. Minden egyes apró mozzanat egyenként égett bele az agyamba: kabát, tárca, egy liter víz húzóra, majd irány a mozi, jegy, popcorn, üdítő, utolsó kiruccanás a mosdóba és hajrá! A fények kihunynak, a vetítő bemelegszik, addigra meg is találod a tökéletes pozíciót a székedben, és teljes nekifutással ugrunk fejest a filmbe.
Aztán felvillantak az első jelenetek, én meg csak arra tudtam gondolni: nem! Már megint eljátszották! Miért?! Mert nem magyar póni szinkron a magyar póni szinkron, ha nem adnak legalább egy kancának férfi hangot. Taps-taps Pannónia! Persze a két szereplő csupán öt másodperc erejéig szerepelt, így ez inkább csak egy humoros indítás volt, mintsem komoly hiba. A kedvemet mindenesetre meghozta és onnantól kezdve árgus szemekkel figyeltem minden egyes képkockát.
Azt kell mondjam, a Toon Boom Harmony beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szokatlan volt, ezt el kell ismerjem, de az első pár panorámakép után már világosan láttam, jó választás volt a filmhez. A szereplők új dizájnjai is jól sikerültek, nem torzították el azt a képet, amit a sorozat részei alatt kialakítottunk róluk, bár kicsit mintha többet csillogtak volna a szokásosnál. Rengeteg tájkép volt a filmben, amikor a kamera távolról mutagotta a dolgokat, ezekhez pedig még talán jobb is volt, mint a korábban használt Flash. Ennek ellenére ha a kettő közül választanom kéne, egyértelműen a Flash mellett voksolnék. Egész egyszerűen jobban visszaadja a sorozat régies, klasszikus rajzfilm jellegét...így utólag belegondolva talán jobb lett volna, ha magát a filmet a azzal csinálják.
A felvezetés nagyjából olyan lett, mint amire számítottuk. My Little Pony módra belecsöppenünk egy nagyszabású rendezvény kellős közepébe, mindenki teszi a dolgát, Twilight idegeskedik, Spike próbálja nyugtatni, a Hatosfogat többi tagja pedig segít, ahogy tud, miközben egymás dolgát nehezítik. A korábban beígért monumentalitás és "nagyban gondolkodás", ami az egész filmet jellemezte pedig egy apró utalás formájában öltött testet: Pinkei lecserélte a buliágyúját egy akkora modellre, ami szerintem Equestriában illegális...na persze, a hercegnő barátai bármit megtehetnek. Külön mosolyt csalt az arcomra a sorozat régi poénjainak egy-egy pillanatig tartó felelevenítése. Aztán egyszer csak a semmiből "random rosszfiú ex machina" és indul az akció, ahogy azt hét évadon át megszoktuk.
Lehet, hogy kicsit fontoskodóan fog hangzani, de...hogy volt képes a Viharkirály legyőzni őket?! Az a terv BORZALMAS volt! Arra alapozott, hogy az összes hercegnő egy helyen lesz, amikor felbukkannak, és hogy Tempest, akinek szarva sincs, pont eltalálja mindannyiójukat...végül nem is sikerült neki. Új headcanon! Derpy valójában Celestia titkosügynöke, akárcsak Bon Bon, és direkt áldozta fel magát, hogy Twilight el tudjon menekülni. És még ha le is győzik a négy hercegnőt, mihez akartak kezdeni azzal a sok ezer pónival? Merthogy ha akár csak egy canterloti is elmenekült volna teszem azt Cloudsdale-be, azok olyan tornádót küldtek volna rájuk, hogy hazáig meg sem állnak.
De az apró kis baki ellenére a csapat halad tovább, egyenesen délre a végtelen pusztaságon túlra...mondjuk itt felmerült bennem a kérdés, hogy Spike hogy nem immunis a melegre, a sárkányok elvileg lávában is tudnak fürdeni. Lehet, hogy Spike háziasítva lett? Az Equestriától délre fekvő országot nevezhetjük akár "Anthroland"-nek is, hiszen majdnem minden lakója valamilyen antropomorf állat. És valahol itt volt az a rész, ahol a nyálam patakban kezdett el folyni. Te jó ég, az a poszt-apokaliptikus hangulatú, rosszarcú népekkel teli város elképesztően jóra sikeredett! Még szervkereskedelem is folyt a piacon (Twilighttól meg akarták venni a szarvát). Capper megjelenése még dobott egy nagyot a hangulaton. Kis érdekesség, hogy az általa "pastelus coloritis" névre keresztelt kitalált betegség egy létező kórról lett mintázva. Történetesen a lepra egyik fajtájáról, aminek tünetei a fehéres foltok a bőrön, majd a szervek leesése...és valahol itt gondoltam bele először, hogy vajon direkt raktak-e nagykorúaknak szánt utalást a filmbe. A simlis kandúr lett az abszolút favoritom az új szereplők közül, ahogy az elején még megpróbálta eladni a pónikat rabszolgának(!), majd passzív félként kimaradni mindenből és tiszta lelkiismerettel zárni a kis kalandot, végül aztán a csapat egyik fő támogatójává vált. Az elmés trükkjeivel és átveréseivel az általam annyira várt, eszével harcoló, taktikus karakter szerepét is betöltötte.
Tempest és Nightmare Spike (AK Grubber) is rengeteg lehetőséget kapott kibontakozni, ahogy helyszínről helyszínre követték a Hatosfogatot, némi fáziskéséssel bejárva ugyanazokat a helyszíneket, kicsit más módszerrel (legtöbbször több erőszakkal) megbirkózva ugyanazokkal a nehézségekkel. Érdekes páros voltak, leginkább a motivációik miatt. Grubber egy gyenge, harcképtelen karakter, aki azért szegődött a hatalmasok mellé, hogy a védelmüket élvezze és osztozzon velük a dicsőségen. Nem volt neki különösebb motivációja, csupán élvezni akarta az élet örömeit. Ezt megspékelve a rengeteg pités viccével és azzal a minimalista, lusta attitűdjével remek színesítő karakter lett belőle (és meglepően reális jellemű). Tempest ezzel szemben a ló túloldalát képviselte. Világos céllal, konkrét elvekkel és határozott elképzelésekkel szegődött a Viharkirály mellé, Grubberrel ellentétben ő hajlandó volt mindent feláldozni, hogy megszerezze amit akar. A két szereplő közti ellentét, és az ennek ellenére kialakult olajozott csapatmunka határozottan előnyére vált a filmnek.
Volt egy nagyon érdekes dolog, amin sokáig gondolkoztam, hogy pozitívumként, vagy negatívumként értékeljem. Én sem vettem észre, pedig az elejétől fogva jelen volt, és az egész filmet végigkísérte. Valahol a hajóra szállás környékén tudatosult bennem: a filmben a humor kifejezetten alárendelt szerepet kapott. My Little Pony film ellenére kifejezetten sok volt a komor, akciódús, vagy éppen szomorú jelenet. A legtöbb új rajzfilmben az itt-ott elcsattanó poénok gyakran nagy szerepet kapnak, néha egy-egy karakter jellemét vagy cselekedeteit teljes egészében meghatározva. Nos, itt nem így volt. Még a viccesnek szánt jelenetek egy része is komorra sikeredett (például amikor hőseink megtudták, miért ragaszkodnak annyira a papagájok az ebédszünethez, vagy amikor Skystar a két kagylóhoz kezdett el beszélni, vagy rögtön az elején, amikor kinyírják Party Favor lufiállatkáját). A végére biztos voltam benne: a My Little Pony: The Movie a célközönsége ellenére meglepően komoly volt. Sokat agyaltam ezen, és azt kell mondjam, ez egy pozitívum! Sok rajzfilm történetét, jellemfejlődéseit, vagy cselekményét elrontják a véletlenszerűen beszúrt, oda nem illő poénok, amitől nem vicces lesz a jelenet, hanem gagyi, szürreális, légből kapott, arról nem is beszélve, hogy a viccesnek szánt karakterek szerepét ezek a poénok gyakran lekorlátozzák egy jelentéktelen töltelékszereplőre. Itt a poénok nagy része olyan volt, amikről elhittem, hogy nem csak azért tették bele, hogy a gyerekeknek legyen min nevetniük.
És itt most ki kell emelnem, hogy a Viharkirály valószínűleg minden idők legszórakozottabb főgonosza. Komolyan, egy hajóra való ádáz harcost befogni szállítómunkásnak ahelyett, hogy besorozza őket?! Meglepően megalázó büntetést talált ki nekik. Azt hiszem mindenki elégedetten bólogatott, amikor kiderült, hogy a dalolászással buzdító módszer Equestrián kívül is működik. A szokás hatalma, ahogy a mondás tartja. Ekkor vettem észre egy másik érdekes elemet, nevezetesen hogy milyen jól meg lett oldva Twilight hangulatának alakulása a film során. Capper városában még csak kissé bizonytalan volt magában, a kalózhajón már határozottan látszott rajta, hogy nem akarja a szokásos dalos-barátkozós formáját hozni. És a legjobb az egészben, hogy eleinte fel sem tűnik, ahogy a főszereplő egyre elcsigázottabb lesz. Fokozatosan haladt egyre lejjebb a lejtőn, ez pedig magával hozta azt is, hogy a film hangulata egészen a mélypontig egyre sejtelmesebb lett. Olyan jól megcsinálták, hogy a végére már meredt tekintettel vártam, mikor lépi át Twilight az a bűvös határt, mikor mondja ki, hogy a cél szentesíti az eszközt, mikor szánja rá magát, hogy feláldozza az elveit a hazája megmentéséért! A papagájkalózok jellemét egyébként az ellentétesség határozta meg, egy részről ott volt a könyörtelen, ijesztő haramia, ugyanazon érme másik oldalán pedig a nagy álmokat szövögető kincsvadász, amiből a többi mellékszereplőhöz képest sokszor annyi humort is gyártottak a készítők. A csapatból a kedvencem egyértelműen a kampós kezű elsőtiszt lett, emlékszem hogy felderült, amikor újra viselhette a munkavédelmi előírások miatt levetett műkezét. Ez a kettősség sajnos a film végére eltűnt, és inkább mint kalandorok láttuk őket, sem mint rettenthetetlen harcosok.
Érdekes, mennyi hasonlóságot mutat a film a korábbi, hasonló vénre keresztelt Én kicsi pónim filmmel (amit 1986-ban adtak ki). Teszem azt mindkettőben egy eddig ismeretlen fajt, és a pónik távoli rokonait keresték a főhősök, aztán amikor odaértek, először nem sikerült őket az ügyük mellé állítani. Innentől felgyorsulnak az események, kezdve Tempest és Calaeno bandájának találkozásával. Itt pár apró részlet ki is esik, ami miatt haragudtam is a filmre, szívesen megnéztem volna, hogyan oldanak kereket a korábbi útitársak és találkoznak újra a pónikkal. A vízalatti királyság, no meg persze annak története fergeteges lett, mind látványban, mind cselekményben megfelelt az elvárásoknak. Különösen annál a jelenetnél lepődtem meg, amikor a főszereplőgárda kis híján megfulladt...és ismét belegondoltam, hogy mennyi komor jelenetet tettek a filmbe. Külön piros pont a magyar szinkronnak azért a zseniális utalásért az Archer nevű sorozatra. Skystar volt az új mellékszereplők közül utolsóként bemutatva, és sajnos nála nem éreztem ugyanazt az átgondoltságot, pontosságot, ami a többi karaktert jellemezte. Skystarnál viszont úgy tűnt, hogy csak simán lóg a levegőben...lebeg a vízben. Skystar csak úgy van, Skystar egyetlen különösebb szerepe az volt, hogy véletlenül találkozott a Hatosfogattal. Bár a szeleburdi, életvidám, kalandvágyó, kissé szétszórt karakter szerepét jól alakította, volt nem egy olyan pont, ahol arra gondoltam, nem lett-e egy kicsit hanyagul kidolgozva a karaktere, például amikor a két kagylóval kezd el beszélgetni...az egész királyság le lett hozva a víz alá, ott vannak a fajtársai, akik közt biztosan van pár barátja. Eleinte arra gondoltam, hogy Skystart egy különc, mindenkitől eltávolodó, furcsaságai miatt kiközösített szereplőnek tervezték, de ha így is volt, nem lett eléggé érzékeltetve. Novo ezzel szemben minden elvárásomnak megfelelt, kevés szereplése ellenére tökéletesen megérthettük a gondolkodásmódját, tökéletesen hozta a népét védelmező, anyáskodó, ugyanakkor lelkiismeretes királynő szerepét. A legszélesebb mosolyt ennek a résznek az egyik jelenete csalta az arcomra: amikor a főszereplők sellővé változnak. Egész pontosan Spike átváltozásánál fogtam annyira a fejem. Szerencsétlen sárkányt nem verte még eleget az élet?! Komolyan, ő egy SÁRKÁNY, egy hosszúéletű, hatalmas faj tagja, ehhez képest valahányszor átváltoznak, ő valami alsóbbrendű formát kap, mint a kutya, vagy mint most a gömbhal. Szerencsétlen Spike...de legalább a nézők arcára sikerült mosolyt csalnia.
És valahol itt indult az a rész, ahol először kezdtem el komolyan húzni a számat. Átkozom ezért a világ összes rajzfilmjét, a világ összes vígjátékát, talán valahol meg is értem, miért csinálták ezt, de akkor sem fogok megbékélni vele. Hogy mire gondolok? Sajnos a vígjátékok kötelező klisés eleme egy hirtelen mélypont a történetben. Egy szomorú pillanat, amikor minden veszni látszik, amikor összeborul a kártyavár, amikor minden sötét, minden szereplő bedepizik, magány, magány, brühühü. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, hiszen ez egy kiváló módja annak, hogy fenntartsák a közönség figyelmét. De ebben a filmben a mélypont olyan szinten erőltetett volt, hogy azt hittem lekaparom az arcom! Pedig az elején még jól indult: Twilight feladta az elveit, megpróbálta ellopni a gyöngyöt, rajtakapták és minden kárba veszett, amiért eddig küzdöttek. De ami ezután következett, az annyi sebből vérzett, hogy a végére már feladtam, hogy észben tartsam. Eleve miért akarta pont a gyöngyöt ellopni? Egyértelmű volt, hogy az a kincs valami tengeri ereklye, tengeri állaton kívül mássá nem tud átváltoztatni. És még ha tudna is, mit érnének vele? Ez nem egy elem, vagy nem a Kristályszív, nem ad plusz varázserőt. Aztán az utána következő kötelező jellegű összeveszés is olyan volt, mint amikor egy valóságshowban a borzalmas színészi képességekkel megáldott szereplők egymásnak ugranak. Egyértelműen Twilight hibája volt az egész, miért kezdi el a többieket okolni? A többiek csinálták jól a dolgokat. És még ha erről meg is feledkeztek volna, mégis mire gondoltak, mit csinálnak majd a nagy harag közepette, kivárják a kietlen szigeten az apokalipszis végt? És persze az egész a már jól ismert szomorú búcsúzkodással zárul...amit megint nem tudok megérteni. Tudtad, Twilight: a barátaid nélkül nem vagy képes legyőzni a rosszfiút?! Minden második évad elejének vagy végének ez volt a tanulsága! Egy ilyen jellegű hibát nem kellene elkövetniük! Aztán a semmiből megjelenik Tempest...és megint a szerencsének köszönhetően tudott bármit is elérni, mert Twilight a nagy szomorúságában nem vette észre a közeledő zeppelint, pont nem volt ott senki hogy kisegítse.. Pedig ez a sorozat kifejezetten jól meg szokta oldani a komorabb jeleneteket. Az Én kicsi pónimban még az is többször előfordult, hogy a kötelező jellegű mélypontot egy az egyben kihagyták, mert nem illett bele a történetbe, s bár itt passzolt az cselekményhez, számítani is lehetett rá, hiszen láthattuk hogy válik Twilight egyre elcsigázottabbá, ahogy haladnak helyszínről helyszínre, mégis érezhető volt, hogy az egész erőltetett lett, nem is beszélve a rengeteg logikai bakiról.
Eddig direkt nem tértem ki részletesebben Shadow Tempest jellemére. A film alatt fokozatosan bontakozott ki előttünk, s a nagy mélypont után vált teljessé, akkor ismertük meg minden oldalát. Tempest bemutatása remekül meg lett oldva, ahogy percről percre egyre több jellemvonását ismertük meg, egyik helyen még a Tartarosz legmélyebb bugyrába kívánva őt, másik helyen pedig együttérezve vele. Furcsamód maga a karakter megítélése is így változott a film során. Az első felbukkanásakor még azt gondoltam, hogy Tempest egy felszínesen kidolgozott, "fekete Mary-Sue" jellegű antagonista, aki más célt nem szolgál, csakhogy legyen valaki, aki elől menekülni kelljen, mert ő olyan badass, hogy fél patával laposra veri egész Canterlotot. Anthroland városában és a kalózhajón kezdett el kibontakozni, megmutatva a jellemének humoros, illetve fondorlatos oldalát is. A kép a Twilighttal való beszélgetésekor állt össze, itt ismerhettük meg a pontos céljait, miért állt össze a Viharkirállyal. Az egyetlen bökkenő a gyerekkori lelki sérelme volt...nem tudom elhinni hogy valakit azért kitaszítson magából egész Equestria (pont Equestria), mert letört a szarva, azt meg pláne nem, hogy emiatt le akarja valaki tarolni a szülőhazáját. A szarv elvesztésése adta trauma egész egyszerűen nem volt reális, és nem is passzolt Tempest jól összerakott jelleméhez, inkább volt túlzottan edgy, erősítette a fekete Mary-Sue beütését a karakternek. Ezt a hibát szerencsére hamar elfelejtette velem a jelenet talán legzseniálisabb húzása: a Twilight és Tempest közti éles párhuzam. Twilight, aki hajlandó lett volna feladni az elveit a célja érdekében, és Tempest, aki ezt meg is tette. Szinte láttam Tempestben, hogy mivé vált volna Twilight, ha nem parancsolnak neki megállj a barátai...meg Novo királynő. Röviden, a jelenet tökéletes előkészítése volt a tetőpontnak, egyedül Tempest vérszegény háttértörténetéért haragudtam nagyon, sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni.
Mint mondtam, nagyon hiányoltam a filmből a jelenetet, amikor a Hatofogat segítői megszöknek Tempest léghajójáról és egymásra találnak. Érezhető volt, hogy nem fért bele a filmidőbe (titkon remélem készül majd egy rendezői változat, amiben ott lesz), ez viszont nem ment túlzottan a minőség kárára. Az equestriai Piszkos 12 összeállt és készek felvenni a harcot. Ráadásnak végre valahára az oly sokat emlegetett Viharkirály is megmutatja magát. Talán a legjobban ő lepett meg engem az új szereplők közül. Létezik a gonosztevőknek egy különleges, ritka fajtája, akik jellemében a humor a legmeghatározóbb elem...szóval iszonyat pihent agyúak, állandóan mindenből viccet csinálnak, de ez nem megy a teljesítményük rovására (a legjobb példa erre a Disney Herkulesének Hádésza). Nos, a Viharkirály pontosan ilyen volt: az a tipikus agyalágyult főgonosz, akit előbb képzelnél el nagyvárosi svindlerként, mint megalomániás antagonistaként. Kis túlzással azt mondhatom, tökéletesen eltalált karakter lett belőle, noha úgy éreztem, többet is ki lehetett volna hozni belőle, de megfelelt a minimális elvárásaimnak.
Oké, a tórjai faló lejárt lemez. Az új divat: canterloti habostorta! Ezzel a fantasztikus jelenettel indult a nagy csatajelenet. Sokáig godolkodtam, mit kéne erről a részről írnom, de semmi frappáns nem jutott eszembe. Így inkább csak összefoglalom a reakciómat pár tőmondatban: úszógumi! Masnicsapda! Cupcake-gatling! Pinkie őrült arca! Fluttershy csillogó szemei! Calaeno kardlába! Hippogriff!
...elnézést, kissé elragadtattam magam. És még nincs is vége! Haladnak tovább, sorra győzik le a katonákat és...te jó ég, Spike csinált valami értelmeset?! Óriás buliágyú! Azt hiszem ez a pár szó mindent elmond a film tetőpontjáról...remélem Cappert felveszik az equestriai hadsereghez. Ezekkel a trükkökkel simán kenterbe veri a legtöbb vezetőt. Az eseményeket felülről szemlélő Viharkirály kommentárja még dobott egy nagyot a hangulaton. A végére kicsit elgondolkodtatott, milyen brutális módon ölték őt meg...ez kvázi csonkítás, de lehet csak én képzelek bele ennyi 18-karikás utalást a filmbe. Ami külön megnevettetett, az Twilight visszatérése a pálcával, a szétoszló felhők közül leszállva, mint valami angyal. Mostmár biztos: Twilight egy igazi pózer. És persze Tempest pálfordulása is egy fontos eleme volt ennek a résznek, persze senki sem lepődött meg rajta, hiszen a történet felétől utaltak rá, hogy végül oldalt fog váltani.
A film zárójelenete nagyjából olyanra sikeredett, mint amilyen re számítottam. Mindenki örül, mindenki örvendezik, és egy hatalmas ünnepséggel zárják ezt a kis kalandot. Külön örültem neki, hogy nem csináltak a végére túlerőltetett happy endet, ahol mindenki mindent megkap, amire vágyik (konkrétan Tempest szarva nem nőtt mágikusan vissza, helyette megbékélt a ténnyel, hogy elvesztette és elfogadta önmagát), egyedül azon a varázslatos tatarozáson húztam a számat, amit a bottal műveltek, miután feldarabolták a Viharkirályt.
Eddigegy szót sem ejtettem a filmben előforduló dalokból, pedig volt belőlük nem is egy darab. Azt kell mondjam, érződött az a sokévnyi rutin a készítők munkáján. Pontosan tudták hova milyen hangulatú, milyen hosszú dalokat kell tenni, hogy kéz zene közt mennyi időnek kell eltelnie, hogy ki milyen stílusban és hangnemben énekeljen. Fontos kiemelni, hogy a szereplők nem azért énekelnek, mert ez egy musical, a történet szerint is dalra szoktak fakadni (ezt az első évad első része óta tudjuk), ennek megfelelően a dalok tökéletesen illeszkedtek az előttük és utánuk lévő párbeszédek közé. A kedvencem talán Sia zenéje volt, ami egyben le is zárta filmet.
Összességében azt kell mondjam, a film beváltotta a hozzá fűzött reményeket, szinte mindent megcsináltak, amit az előzetesek nézésekor elképzeltem...az egyetlen, ami még hiányzott, az Spike és Grubber párbaja volt, megnéztem volna, hogy esik egymásnak az a két lókötő (bár Spike helyette ideiglenes lángszóró lett). No, de hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ideje értékelni a filmet egy tízes skálán. Annak rendje módja szerint öt pontról kezdjük az értékelést. A film hangulatát megadó pozitívumok mind-mind egy ponttal növelik, a film esetleges hibái pedig egy ponttal csökkentik ezt az értéket:
- Pluszpont jár az új helyszínek hangulatáért, és a szereplők egy részének remekül kidolgozott jellemeiért,
- A korrekt viccekért, amik ráadásnak nem is mentek a történet rovására
- A komoly és akciódús jelenetek részletességért, megspékelve a pónik "harci mentalitásával"
- Természetesen a zseniális dalokért,
- És persze a cselekményt előrevivő karakterek jellemfejlődéséért, a remekül kidolgozott fordulatokért, elsősorban Twilight, mint főszereplő belső motivációjának alakulásáért
- Ezt az értékelést rontja sajnos a történet egy-két logikai hibája, valamint az az érthetetlen katyvasz a mélypontnál.
- Illetve a fordulópontok egy részének és a szereplők néhány jellemvonásának erőltetettsége, klisékbe kényszerítése
- És sajnos nem egy olyan csavar, le nem ütött magaslabda volt, ami végül nem került be a filmbe, pedig rengetegen számítottak rá. Azt kell mondjam, sok lehetőséget kihagytak, amiből többet is ki lehetett volna hozni.
- A Toon Bomm Harmony nyújtotta élményt nem tudtam hova sorolni, így hát legyen ez a ti döntésetek: szerintetek jó választás volt a filmhez a program?
Számszerűleg tehát a film 7 pontot érdemel a 10-ből. Remek alkotás, szórakoztató, többször is megéri megnézni, hibái ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek. A magyar szinkronja kifejezetten igényes lett, a dalok is korrektül lettek lefordítva. Amikor vége lett, röhögéstől könnyezve hagytam el a termet. Hogy miért? Még kérdezitek, hogy miért?! "Szikrázó Csillámtwist"?! EZ MOST KOMOLY?! Legalább döntsék el, hogy magyar nevet akarnak e, vagy angolt. Bár ez már inkább poénként hatott...
Azt kell mondjam, a Toon Boom Harmony beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szokatlan volt, ezt el kell ismerjem, de az első pár panorámakép után már világosan láttam, jó választás volt a filmhez. A szereplők új dizájnjai is jól sikerültek, nem torzították el azt a képet, amit a sorozat részei alatt kialakítottunk róluk, bár kicsit mintha többet csillogtak volna a szokásosnál. Rengeteg tájkép volt a filmben, amikor a kamera távolról mutagotta a dolgokat, ezekhez pedig még talán jobb is volt, mint a korábban használt Flash. Ennek ellenére ha a kettő közül választanom kéne, egyértelműen a Flash mellett voksolnék. Egész egyszerűen jobban visszaadja a sorozat régies, klasszikus rajzfilm jellegét...így utólag belegondolva talán jobb lett volna, ha magát a filmet a azzal csinálják.
A felvezetés nagyjából olyan lett, mint amire számítottuk. My Little Pony módra belecsöppenünk egy nagyszabású rendezvény kellős közepébe, mindenki teszi a dolgát, Twilight idegeskedik, Spike próbálja nyugtatni, a Hatosfogat többi tagja pedig segít, ahogy tud, miközben egymás dolgát nehezítik. A korábban beígért monumentalitás és "nagyban gondolkodás", ami az egész filmet jellemezte pedig egy apró utalás formájában öltött testet: Pinkei lecserélte a buliágyúját egy akkora modellre, ami szerintem Equestriában illegális...na persze, a hercegnő barátai bármit megtehetnek. Külön mosolyt csalt az arcomra a sorozat régi poénjainak egy-egy pillanatig tartó felelevenítése. Aztán egyszer csak a semmiből "random rosszfiú ex machina" és indul az akció, ahogy azt hét évadon át megszoktuk.
Lehet, hogy kicsit fontoskodóan fog hangzani, de...hogy volt képes a Viharkirály legyőzni őket?! Az a terv BORZALMAS volt! Arra alapozott, hogy az összes hercegnő egy helyen lesz, amikor felbukkannak, és hogy Tempest, akinek szarva sincs, pont eltalálja mindannyiójukat...végül nem is sikerült neki. Új headcanon! Derpy valójában Celestia titkosügynöke, akárcsak Bon Bon, és direkt áldozta fel magát, hogy Twilight el tudjon menekülni. És még ha le is győzik a négy hercegnőt, mihez akartak kezdeni azzal a sok ezer pónival? Merthogy ha akár csak egy canterloti is elmenekült volna teszem azt Cloudsdale-be, azok olyan tornádót küldtek volna rájuk, hogy hazáig meg sem állnak.
De az apró kis baki ellenére a csapat halad tovább, egyenesen délre a végtelen pusztaságon túlra...mondjuk itt felmerült bennem a kérdés, hogy Spike hogy nem immunis a melegre, a sárkányok elvileg lávában is tudnak fürdeni. Lehet, hogy Spike háziasítva lett? Az Equestriától délre fekvő országot nevezhetjük akár "Anthroland"-nek is, hiszen majdnem minden lakója valamilyen antropomorf állat. És valahol itt volt az a rész, ahol a nyálam patakban kezdett el folyni. Te jó ég, az a poszt-apokaliptikus hangulatú, rosszarcú népekkel teli város elképesztően jóra sikeredett! Még szervkereskedelem is folyt a piacon (Twilighttól meg akarták venni a szarvát). Capper megjelenése még dobott egy nagyot a hangulaton. Kis érdekesség, hogy az általa "pastelus coloritis" névre keresztelt kitalált betegség egy létező kórról lett mintázva. Történetesen a lepra egyik fajtájáról, aminek tünetei a fehéres foltok a bőrön, majd a szervek leesése...és valahol itt gondoltam bele először, hogy vajon direkt raktak-e nagykorúaknak szánt utalást a filmbe. A simlis kandúr lett az abszolút favoritom az új szereplők közül, ahogy az elején még megpróbálta eladni a pónikat rabszolgának(!), majd passzív félként kimaradni mindenből és tiszta lelkiismerettel zárni a kis kalandot, végül aztán a csapat egyik fő támogatójává vált. Az elmés trükkjeivel és átveréseivel az általam annyira várt, eszével harcoló, taktikus karakter szerepét is betöltötte.
Tempest és Nightmare Spike (AK Grubber) is rengeteg lehetőséget kapott kibontakozni, ahogy helyszínről helyszínre követték a Hatosfogatot, némi fáziskéséssel bejárva ugyanazokat a helyszíneket, kicsit más módszerrel (legtöbbször több erőszakkal) megbirkózva ugyanazokkal a nehézségekkel. Érdekes páros voltak, leginkább a motivációik miatt. Grubber egy gyenge, harcképtelen karakter, aki azért szegődött a hatalmasok mellé, hogy a védelmüket élvezze és osztozzon velük a dicsőségen. Nem volt neki különösebb motivációja, csupán élvezni akarta az élet örömeit. Ezt megspékelve a rengeteg pités viccével és azzal a minimalista, lusta attitűdjével remek színesítő karakter lett belőle (és meglepően reális jellemű). Tempest ezzel szemben a ló túloldalát képviselte. Világos céllal, konkrét elvekkel és határozott elképzelésekkel szegődött a Viharkirály mellé, Grubberrel ellentétben ő hajlandó volt mindent feláldozni, hogy megszerezze amit akar. A két szereplő közti ellentét, és az ennek ellenére kialakult olajozott csapatmunka határozottan előnyére vált a filmnek.
Volt egy nagyon érdekes dolog, amin sokáig gondolkoztam, hogy pozitívumként, vagy negatívumként értékeljem. Én sem vettem észre, pedig az elejétől fogva jelen volt, és az egész filmet végigkísérte. Valahol a hajóra szállás környékén tudatosult bennem: a filmben a humor kifejezetten alárendelt szerepet kapott. My Little Pony film ellenére kifejezetten sok volt a komor, akciódús, vagy éppen szomorú jelenet. A legtöbb új rajzfilmben az itt-ott elcsattanó poénok gyakran nagy szerepet kapnak, néha egy-egy karakter jellemét vagy cselekedeteit teljes egészében meghatározva. Nos, itt nem így volt. Még a viccesnek szánt jelenetek egy része is komorra sikeredett (például amikor hőseink megtudták, miért ragaszkodnak annyira a papagájok az ebédszünethez, vagy amikor Skystar a két kagylóhoz kezdett el beszélni, vagy rögtön az elején, amikor kinyírják Party Favor lufiállatkáját). A végére biztos voltam benne: a My Little Pony: The Movie a célközönsége ellenére meglepően komoly volt. Sokat agyaltam ezen, és azt kell mondjam, ez egy pozitívum! Sok rajzfilm történetét, jellemfejlődéseit, vagy cselekményét elrontják a véletlenszerűen beszúrt, oda nem illő poénok, amitől nem vicces lesz a jelenet, hanem gagyi, szürreális, légből kapott, arról nem is beszélve, hogy a viccesnek szánt karakterek szerepét ezek a poénok gyakran lekorlátozzák egy jelentéktelen töltelékszereplőre. Itt a poénok nagy része olyan volt, amikről elhittem, hogy nem csak azért tették bele, hogy a gyerekeknek legyen min nevetniük.
És itt most ki kell emelnem, hogy a Viharkirály valószínűleg minden idők legszórakozottabb főgonosza. Komolyan, egy hajóra való ádáz harcost befogni szállítómunkásnak ahelyett, hogy besorozza őket?! Meglepően megalázó büntetést talált ki nekik. Azt hiszem mindenki elégedetten bólogatott, amikor kiderült, hogy a dalolászással buzdító módszer Equestrián kívül is működik. A szokás hatalma, ahogy a mondás tartja. Ekkor vettem észre egy másik érdekes elemet, nevezetesen hogy milyen jól meg lett oldva Twilight hangulatának alakulása a film során. Capper városában még csak kissé bizonytalan volt magában, a kalózhajón már határozottan látszott rajta, hogy nem akarja a szokásos dalos-barátkozós formáját hozni. És a legjobb az egészben, hogy eleinte fel sem tűnik, ahogy a főszereplő egyre elcsigázottabb lesz. Fokozatosan haladt egyre lejjebb a lejtőn, ez pedig magával hozta azt is, hogy a film hangulata egészen a mélypontig egyre sejtelmesebb lett. Olyan jól megcsinálták, hogy a végére már meredt tekintettel vártam, mikor lépi át Twilight az a bűvös határt, mikor mondja ki, hogy a cél szentesíti az eszközt, mikor szánja rá magát, hogy feláldozza az elveit a hazája megmentéséért! A papagájkalózok jellemét egyébként az ellentétesség határozta meg, egy részről ott volt a könyörtelen, ijesztő haramia, ugyanazon érme másik oldalán pedig a nagy álmokat szövögető kincsvadász, amiből a többi mellékszereplőhöz képest sokszor annyi humort is gyártottak a készítők. A csapatból a kedvencem egyértelműen a kampós kezű elsőtiszt lett, emlékszem hogy felderült, amikor újra viselhette a munkavédelmi előírások miatt levetett műkezét. Ez a kettősség sajnos a film végére eltűnt, és inkább mint kalandorok láttuk őket, sem mint rettenthetetlen harcosok.
Érdekes, mennyi hasonlóságot mutat a film a korábbi, hasonló vénre keresztelt Én kicsi pónim filmmel (amit 1986-ban adtak ki). Teszem azt mindkettőben egy eddig ismeretlen fajt, és a pónik távoli rokonait keresték a főhősök, aztán amikor odaértek, először nem sikerült őket az ügyük mellé állítani. Innentől felgyorsulnak az események, kezdve Tempest és Calaeno bandájának találkozásával. Itt pár apró részlet ki is esik, ami miatt haragudtam is a filmre, szívesen megnéztem volna, hogyan oldanak kereket a korábbi útitársak és találkoznak újra a pónikkal. A vízalatti királyság, no meg persze annak története fergeteges lett, mind látványban, mind cselekményben megfelelt az elvárásoknak. Különösen annál a jelenetnél lepődtem meg, amikor a főszereplőgárda kis híján megfulladt...és ismét belegondoltam, hogy mennyi komor jelenetet tettek a filmbe. Külön piros pont a magyar szinkronnak azért a zseniális utalásért az Archer nevű sorozatra. Skystar volt az új mellékszereplők közül utolsóként bemutatva, és sajnos nála nem éreztem ugyanazt az átgondoltságot, pontosságot, ami a többi karaktert jellemezte. Skystarnál viszont úgy tűnt, hogy csak simán lóg a levegőben...lebeg a vízben. Skystar csak úgy van, Skystar egyetlen különösebb szerepe az volt, hogy véletlenül találkozott a Hatosfogattal. Bár a szeleburdi, életvidám, kalandvágyó, kissé szétszórt karakter szerepét jól alakította, volt nem egy olyan pont, ahol arra gondoltam, nem lett-e egy kicsit hanyagul kidolgozva a karaktere, például amikor a két kagylóval kezd el beszélgetni...az egész királyság le lett hozva a víz alá, ott vannak a fajtársai, akik közt biztosan van pár barátja. Eleinte arra gondoltam, hogy Skystart egy különc, mindenkitől eltávolodó, furcsaságai miatt kiközösített szereplőnek tervezték, de ha így is volt, nem lett eléggé érzékeltetve. Novo ezzel szemben minden elvárásomnak megfelelt, kevés szereplése ellenére tökéletesen megérthettük a gondolkodásmódját, tökéletesen hozta a népét védelmező, anyáskodó, ugyanakkor lelkiismeretes királynő szerepét. A legszélesebb mosolyt ennek a résznek az egyik jelenete csalta az arcomra: amikor a főszereplők sellővé változnak. Egész pontosan Spike átváltozásánál fogtam annyira a fejem. Szerencsétlen sárkányt nem verte még eleget az élet?! Komolyan, ő egy SÁRKÁNY, egy hosszúéletű, hatalmas faj tagja, ehhez képest valahányszor átváltoznak, ő valami alsóbbrendű formát kap, mint a kutya, vagy mint most a gömbhal. Szerencsétlen Spike...de legalább a nézők arcára sikerült mosolyt csalnia.
És valahol itt indult az a rész, ahol először kezdtem el komolyan húzni a számat. Átkozom ezért a világ összes rajzfilmjét, a világ összes vígjátékát, talán valahol meg is értem, miért csinálták ezt, de akkor sem fogok megbékélni vele. Hogy mire gondolok? Sajnos a vígjátékok kötelező klisés eleme egy hirtelen mélypont a történetben. Egy szomorú pillanat, amikor minden veszni látszik, amikor összeborul a kártyavár, amikor minden sötét, minden szereplő bedepizik, magány, magány, brühühü. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, hiszen ez egy kiváló módja annak, hogy fenntartsák a közönség figyelmét. De ebben a filmben a mélypont olyan szinten erőltetett volt, hogy azt hittem lekaparom az arcom! Pedig az elején még jól indult: Twilight feladta az elveit, megpróbálta ellopni a gyöngyöt, rajtakapták és minden kárba veszett, amiért eddig küzdöttek. De ami ezután következett, az annyi sebből vérzett, hogy a végére már feladtam, hogy észben tartsam. Eleve miért akarta pont a gyöngyöt ellopni? Egyértelmű volt, hogy az a kincs valami tengeri ereklye, tengeri állaton kívül mássá nem tud átváltoztatni. És még ha tudna is, mit érnének vele? Ez nem egy elem, vagy nem a Kristályszív, nem ad plusz varázserőt. Aztán az utána következő kötelező jellegű összeveszés is olyan volt, mint amikor egy valóságshowban a borzalmas színészi képességekkel megáldott szereplők egymásnak ugranak. Egyértelműen Twilight hibája volt az egész, miért kezdi el a többieket okolni? A többiek csinálták jól a dolgokat. És még ha erről meg is feledkeztek volna, mégis mire gondoltak, mit csinálnak majd a nagy harag közepette, kivárják a kietlen szigeten az apokalipszis végt? És persze az egész a már jól ismert szomorú búcsúzkodással zárul...amit megint nem tudok megérteni. Tudtad, Twilight: a barátaid nélkül nem vagy képes legyőzni a rosszfiút?! Minden második évad elejének vagy végének ez volt a tanulsága! Egy ilyen jellegű hibát nem kellene elkövetniük! Aztán a semmiből megjelenik Tempest...és megint a szerencsének köszönhetően tudott bármit is elérni, mert Twilight a nagy szomorúságában nem vette észre a közeledő zeppelint, pont nem volt ott senki hogy kisegítse.. Pedig ez a sorozat kifejezetten jól meg szokta oldani a komorabb jeleneteket. Az Én kicsi pónimban még az is többször előfordult, hogy a kötelező jellegű mélypontot egy az egyben kihagyták, mert nem illett bele a történetbe, s bár itt passzolt az cselekményhez, számítani is lehetett rá, hiszen láthattuk hogy válik Twilight egyre elcsigázottabbá, ahogy haladnak helyszínről helyszínre, mégis érezhető volt, hogy az egész erőltetett lett, nem is beszélve a rengeteg logikai bakiról.
Eddig direkt nem tértem ki részletesebben Shadow Tempest jellemére. A film alatt fokozatosan bontakozott ki előttünk, s a nagy mélypont után vált teljessé, akkor ismertük meg minden oldalát. Tempest bemutatása remekül meg lett oldva, ahogy percről percre egyre több jellemvonását ismertük meg, egyik helyen még a Tartarosz legmélyebb bugyrába kívánva őt, másik helyen pedig együttérezve vele. Furcsamód maga a karakter megítélése is így változott a film során. Az első felbukkanásakor még azt gondoltam, hogy Tempest egy felszínesen kidolgozott, "fekete Mary-Sue" jellegű antagonista, aki más célt nem szolgál, csakhogy legyen valaki, aki elől menekülni kelljen, mert ő olyan badass, hogy fél patával laposra veri egész Canterlotot. Anthroland városában és a kalózhajón kezdett el kibontakozni, megmutatva a jellemének humoros, illetve fondorlatos oldalát is. A kép a Twilighttal való beszélgetésekor állt össze, itt ismerhettük meg a pontos céljait, miért állt össze a Viharkirállyal. Az egyetlen bökkenő a gyerekkori lelki sérelme volt...nem tudom elhinni hogy valakit azért kitaszítson magából egész Equestria (pont Equestria), mert letört a szarva, azt meg pláne nem, hogy emiatt le akarja valaki tarolni a szülőhazáját. A szarv elvesztésése adta trauma egész egyszerűen nem volt reális, és nem is passzolt Tempest jól összerakott jelleméhez, inkább volt túlzottan edgy, erősítette a fekete Mary-Sue beütését a karakternek. Ezt a hibát szerencsére hamar elfelejtette velem a jelenet talán legzseniálisabb húzása: a Twilight és Tempest közti éles párhuzam. Twilight, aki hajlandó lett volna feladni az elveit a célja érdekében, és Tempest, aki ezt meg is tette. Szinte láttam Tempestben, hogy mivé vált volna Twilight, ha nem parancsolnak neki megállj a barátai...meg Novo királynő. Röviden, a jelenet tökéletes előkészítése volt a tetőpontnak, egyedül Tempest vérszegény háttértörténetéért haragudtam nagyon, sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni.
Mint mondtam, nagyon hiányoltam a filmből a jelenetet, amikor a Hatofogat segítői megszöknek Tempest léghajójáról és egymásra találnak. Érezhető volt, hogy nem fért bele a filmidőbe (titkon remélem készül majd egy rendezői változat, amiben ott lesz), ez viszont nem ment túlzottan a minőség kárára. Az equestriai Piszkos 12 összeállt és készek felvenni a harcot. Ráadásnak végre valahára az oly sokat emlegetett Viharkirály is megmutatja magát. Talán a legjobban ő lepett meg engem az új szereplők közül. Létezik a gonosztevőknek egy különleges, ritka fajtája, akik jellemében a humor a legmeghatározóbb elem...szóval iszonyat pihent agyúak, állandóan mindenből viccet csinálnak, de ez nem megy a teljesítményük rovására (a legjobb példa erre a Disney Herkulesének Hádésza). Nos, a Viharkirály pontosan ilyen volt: az a tipikus agyalágyult főgonosz, akit előbb képzelnél el nagyvárosi svindlerként, mint megalomániás antagonistaként. Kis túlzással azt mondhatom, tökéletesen eltalált karakter lett belőle, noha úgy éreztem, többet is ki lehetett volna hozni belőle, de megfelelt a minimális elvárásaimnak.
Oké, a tórjai faló lejárt lemez. Az új divat: canterloti habostorta! Ezzel a fantasztikus jelenettel indult a nagy csatajelenet. Sokáig godolkodtam, mit kéne erről a részről írnom, de semmi frappáns nem jutott eszembe. Így inkább csak összefoglalom a reakciómat pár tőmondatban: úszógumi! Masnicsapda! Cupcake-gatling! Pinkie őrült arca! Fluttershy csillogó szemei! Calaeno kardlába! Hippogriff!
...elnézést, kissé elragadtattam magam. És még nincs is vége! Haladnak tovább, sorra győzik le a katonákat és...te jó ég, Spike csinált valami értelmeset?! Óriás buliágyú! Azt hiszem ez a pár szó mindent elmond a film tetőpontjáról...remélem Cappert felveszik az equestriai hadsereghez. Ezekkel a trükkökkel simán kenterbe veri a legtöbb vezetőt. Az eseményeket felülről szemlélő Viharkirály kommentárja még dobott egy nagyot a hangulaton. A végére kicsit elgondolkodtatott, milyen brutális módon ölték őt meg...ez kvázi csonkítás, de lehet csak én képzelek bele ennyi 18-karikás utalást a filmbe. Ami külön megnevettetett, az Twilight visszatérése a pálcával, a szétoszló felhők közül leszállva, mint valami angyal. Mostmár biztos: Twilight egy igazi pózer. És persze Tempest pálfordulása is egy fontos eleme volt ennek a résznek, persze senki sem lepődött meg rajta, hiszen a történet felétől utaltak rá, hogy végül oldalt fog váltani.
A film zárójelenete nagyjából olyanra sikeredett, mint amilyen re számítottam. Mindenki örül, mindenki örvendezik, és egy hatalmas ünnepséggel zárják ezt a kis kalandot. Külön örültem neki, hogy nem csináltak a végére túlerőltetett happy endet, ahol mindenki mindent megkap, amire vágyik (konkrétan Tempest szarva nem nőtt mágikusan vissza, helyette megbékélt a ténnyel, hogy elvesztette és elfogadta önmagát), egyedül azon a varázslatos tatarozáson húztam a számat, amit a bottal műveltek, miután feldarabolták a Viharkirályt.
Eddigegy szót sem ejtettem a filmben előforduló dalokból, pedig volt belőlük nem is egy darab. Azt kell mondjam, érződött az a sokévnyi rutin a készítők munkáján. Pontosan tudták hova milyen hangulatú, milyen hosszú dalokat kell tenni, hogy kéz zene közt mennyi időnek kell eltelnie, hogy ki milyen stílusban és hangnemben énekeljen. Fontos kiemelni, hogy a szereplők nem azért énekelnek, mert ez egy musical, a történet szerint is dalra szoktak fakadni (ezt az első évad első része óta tudjuk), ennek megfelelően a dalok tökéletesen illeszkedtek az előttük és utánuk lévő párbeszédek közé. A kedvencem talán Sia zenéje volt, ami egyben le is zárta filmet.
Összességében azt kell mondjam, a film beváltotta a hozzá fűzött reményeket, szinte mindent megcsináltak, amit az előzetesek nézésekor elképzeltem...az egyetlen, ami még hiányzott, az Spike és Grubber párbaja volt, megnéztem volna, hogy esik egymásnak az a két lókötő (bár Spike helyette ideiglenes lángszóró lett). No, de hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ideje értékelni a filmet egy tízes skálán. Annak rendje módja szerint öt pontról kezdjük az értékelést. A film hangulatát megadó pozitívumok mind-mind egy ponttal növelik, a film esetleges hibái pedig egy ponttal csökkentik ezt az értéket:
- Pluszpont jár az új helyszínek hangulatáért, és a szereplők egy részének remekül kidolgozott jellemeiért,
- A korrekt viccekért, amik ráadásnak nem is mentek a történet rovására
- A komoly és akciódús jelenetek részletességért, megspékelve a pónik "harci mentalitásával"
- Természetesen a zseniális dalokért,
- És persze a cselekményt előrevivő karakterek jellemfejlődéséért, a remekül kidolgozott fordulatokért, elsősorban Twilight, mint főszereplő belső motivációjának alakulásáért
- Ezt az értékelést rontja sajnos a történet egy-két logikai hibája, valamint az az érthetetlen katyvasz a mélypontnál.
- Illetve a fordulópontok egy részének és a szereplők néhány jellemvonásának erőltetettsége, klisékbe kényszerítése
- És sajnos nem egy olyan csavar, le nem ütött magaslabda volt, ami végül nem került be a filmbe, pedig rengetegen számítottak rá. Azt kell mondjam, sok lehetőséget kihagytak, amiből többet is ki lehetett volna hozni.
- A Toon Bomm Harmony nyújtotta élményt nem tudtam hova sorolni, így hát legyen ez a ti döntésetek: szerintetek jó választás volt a filmhez a program?
Számszerűleg tehát a film 7 pontot érdemel a 10-ből. Remek alkotás, szórakoztató, többször is megéri megnézni, hibái ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek. A magyar szinkronja kifejezetten igényes lett, a dalok is korrektül lettek lefordítva. Amikor vége lett, röhögéstől könnyezve hagytam el a termet. Hogy miért? Még kérdezitek, hogy miért?! "Szikrázó Csillámtwist"?! EZ MOST KOMOLY?! Legalább döntsék el, hogy magyar nevet akarnak e, vagy angolt. Bár ez már inkább poénként hatott...
